Demonic Love

Avagy, hogyan lesz szerelmes egy angyali Démon.

 

ELSŐ FEJEZET

 

Sötét éjszaka volt. A csillagok sem látszódtak, pedig nem volt felhő az égen, a hold ragyogott csak. Nem tudtam aludni. Egy furcsa, kísérteties érzés járta át az egész testem. Semmihez sem tudtam hasonlítani. Kikeltem az ágyból, majd az ablakhoz mentem. Kinéztem. Nem láttam semmi szokatlant, csak ez a különös érzés fogott el még mindig. Hirtelen egy árny bukkant fel az ablakpárkányon. Ijedtemben hátraestem és minden porcikámban remegtem. Az ablak kinyílott és ez az árny belépett a szobába. A körvonalai rajzolódtak csak ki. Becsukta az ablakot, s odalépett hozzám. Félelmetes, sötét alak. Addig-addig csúsztatattam magam hátrafelé, míg a falhoz nem értem. Ez a valami pedig követett. Remegve feltápászkodtam, és amint a falnak támaszkodtam felkacsolódott a villany. Nem láttam senkit, semmit… Képzelődtem volna? Lehet, hogy túl sok krimit néztem egy kis horrorral megfűszerezve. 

Egész éjjel alig aludtam valamit. Karikás szemek néztek vissza rám a tükörből. Próbáltam sminkkel eltüntetni kisebb nagyobb sikerrel. Késésben voltam, így csak magamra kaptam valamit, összecsaptam valami szendvicset és indultam a fősuliba. Nem tudtam egy órámra se koncentrálni, az éjjeli „képzelgésem” járt az eszembe. Álom lett volna, vagy tényleg megtörtént? Feszült voltam egész nap. Meg is látszott rajtam. A többiek úgy néztek rám, mintha idegen lennék egy távoli univerzumból. Szokásosan suli után a kedvenc kávézómba mentem be, egy forró csokira. Még mindig remegtem kicsit. Amint arra az „izére” gondoltam megborzongott az egész testem.  Nem mondtam el senkinek se mi történt, nem hitte el volna senki sem, vagy ki is nevettek volna. Nem hiányzik ez nekem. Elővettem a telefonom és írtam egy SMS-t egy csoporttársamnak, hogy majd küldje el az órai jegyzetet, mivel nem tudtam figyelni a fáradság miatt. Persze ez is közrejátszott, de nem ez a fő ok, hanem tudjuk mi. Aznap késő délután meg is kaptam a jegyzeteket, neki is láttam a tanulásnak. Mi lett a vége? Internetezés majd alvás. 

Álmomban átéltem az előző éjjel történteket. Zihálva riadtam fel. Hideg levegő járta át a szobát. Nyitva volt az ablak, odamentem és kinéztem. Megrémülten figyeltem egy mozgó árnyat. Ugyan az volt… Gyorsan becsuktam az ablakot, de késő volt. Újra a szobámban termett. Nem láttam megint csak a körvonalait és ez a furcsa aura vagy micsoda. Félelemmel tölt el. Megdermedtem, sehova se tudtam lépni. Hirtelen a hátam mögött termett és hozzám ért. A hideg futkosott a hátamon. Elsápadtam… Azt vettem észre, hogy szédelgek és nehezebben kapok levegőt. Kezdett elsötétedni minden. Végül elájultam. Reggel arra ébredtem, hogy Az ágyamba fekszek, mint mikor éjjel felriadtam az álmomból. Álom lett volna minden? Mi történik velem. Nem értem. 

Sokáig csak összekuporodva ültem az ágyon. Kopogtattak az ajtómon. Megrezzentem. 

- Gyere be. - remegő, félős hangomon magam is megcsodálkoztam, nemhogy a szobámba belépő anyám.

- Mi a baj kincsem? Beteg vagy? 

- Nem hiszem… Nagyon félelmetes álmaim vannak… Amikre nem emlékszem csak az érzés marad meg… - leült mellém és átkarolta a vállam, majd egy anyai puszit nyomott a homlokomra.

- Nyugodj meg szépen. Csinálok neked egy nyugtató tejet, mint kiskorodban, attól megnyugszol. – Bólintottam. Pár perc múlva édesanyám meleg mézes tejet hozott be nekem kis csemegékkel. Nem maradt velem beszélgetni erről-arról, mint szoktunk szombat reggelente. Mennie kellett valahova.

Egész nap egyedül voltam. Nem akartam aludni. Féltem, hogy talán meg is öl ez az árny, vagy nevezzük sötét erőnek? Lehetetlen az ilyesmi. Nem hiszek semmiféle természetfeletti dologban. De ami most történt velem az nem evilági. Próbáltam nem elaludni, nem túl sok sikerrel. Lehunytam a szemem és mély álomba merültem.  Különös álom volt. Nem félelmetes, vagy valami, de ez a sötét erőnek nevezett árny jelent meg. Az arcát nem láttam tisztán, de legalább emberibb körvonalai voltak. Egy kastélyban lehettem, nagy tágas helységben. A függönyök szakadtak, a padló repedezett, néhol hiányoztak belőle részek. A falak pókhálókkal voltak tele. A bejárattal szemben egy trónszék volt, ami inkább hasonlított betontömbökre, mint egy királyi trónra. Az árny ült ott. Elegánsan, mint egy hatalmas úr. Intett, hogy lépjek felé hozzá. Nehezen emeltem meg lábaimat, féltem, remegtem minden porcikámban. Mikor a biztos 2-3 méter távolságot megtartva hozzáléptem odavonzott magához, mint egy mágnes. Megszorongatta a torkomat és nem eresztett. Nem kaptam levegőt és úgy éreztem megfulladok. Elsötétedett körülöttem a világ. A szobámban ébredtem fel. A nyakamon tartottam a kezem, úgy ahogy az álmomban. Felkapcsoltam a villanyt és a tükörhöz mentem. Láttam, hogy vörös a nyakam. Nem hittem a szememnek. Úgy néztem ki, mint akit megfujtottak. Visszafeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót és vártam, hogy felkeljen a nap. Mikor végre reggel lett sietve néztem meg a „sérülésem” aminek persze már nyoma sem volt. 

Így teltek az esték jó pár hétig. Míg egy éjjel abbamaradtak a kísérteties álmok. Suliba menet egy ismeretlen srácot pillantottam meg. Megint a hideg futkosott a hátamon. Sötét szemivel engem figyelt. Mélyen a szemembe nézett. 

- Szia Pinku! –hozzám lépett egyik barátnőm aggódó tekintettel

- Szia Dory!

- Furcsa vagy mostanában, mi lelt téged?

- Csak rossz álmaim vannak, és lelkileg sem vagyok a toppon. Majd helyre jövök, ne aggódj miattam. 

- Hát jó. Na megyek órára, szia! Jó légy!

- Szia. – Odanéztem, ahol a srác ált, de eltűnt. Mintha a semmiből jött volna elől elhaladt mellettem. Becsuktam a szemem, és mikor kinyitottam megint nem láttam. Meg kéne ezt beszéljem valakivel. De egy olyan ismerősöm sincs, akivel ezekről be tudnék számolni, és még tanácsot is adna. Egyedül maradtam…