Demonic Love

Avagy, hogyan lesz szerelmes egy angyali Démon.

 

HETEDIK FEJEZET

 

Szép napos idő köszöntött reggel. Azt hittem, csak álom volt az egész, de Akuma ott feküdt mellettem, így már világossá vált számomra, hogy ez a valóság. Démon lenne? Lehet, de számomra inkább angyali tulajdonságokkal felszerelt Démon, az én Angyali Démonom. 

- Jó reggelt…- mosolya, lágy hangja, gyengéd érintése megdobogtatta a szívem.

- Neked is. Sajnálom, hogy kételkedtem benned…

- Nincs miért sajnálkoznod… Megértelek, én is ugyan így viselkedtem volna a helyedben…

- Ezt csak úgy mondod, hogy jobban érezzem magam… 

- Persze, persze – felnevetett. Simogatni kezdte az arcomat, s fölém hajolt. – te vagy az életem… Nem hagyom, hogy bárki is elvegyen tőlem… - ajkunk összeért, szemünk becsukódott, s gyengéden megcsókolt. Nem tudom mennyi ideig tartott, de az maga volt a mennyország. 

Összebújva, ölelkezve maradtunk csendben szinte egész délelőtt. A madarak csicsergését hallgattam, ahogyan daloltak örömükben a nap ragyogásának. Ettől én is jobban éreztem magam. Azt hittem nyugodtan élhetjük tovább az életünket, s vége ennek a rémisztő időszaknak. 

Elteltek hetek, s Akumával együtt jártunk. Sokan csodálkozva néztek bennünket, ahogy kézen fogva sétáltunk végig a sétányon. Még nem volt eddig barátom, de úgy éreztem, nem is baj, s vele teljes az életem. Reméltem nem történt semmi rossz dolog, ami szétválasztott volna minket. Bíztam benne, hittem neki, miért ne? Bebizonyította, hogy szeret, de még nem mondta ki, és én sem. Elviekben már nem volt démon. Már nem izgat, a lényeg, hogy itt van mellettem, és feláldozta magát értem, igaz nem halt meg, de közel volt hozzá. 

Különös érzés járta át a testem. Közeleg egy sötét dolog, ami nem éppen tesz jót nekünk. Kételkedni kezdtem benne, hogy valóban megváltozott a jó irányba, s mégsem akar már végezni velem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy újból rossz dolog történik velünk. Egy furcsa, sötét éjjelen, mikor még a csillagok se ragyogtak, két alak mászkált a házunk előtt. Először azt hittem, hogy két huligán. Tévedtem. Egyszer csak ott álltak a szobámban. Féltem, s felébresztettem Akumát. Kómásan rám nézett.

- Mi a baj szívem? – látta, hogy nem jó kedvemben zavartam fel álmából, így arra nézett amerre én. – Ti?! Mit kerestek itt?

- Te ölted meg, igaz? És ő, ő neki is annak kéne lennie! Miért él és mi ez az egész? – mondta az egyik, vagyis a csaj. Fiatalabb volt Akumánál.

- Semmi közötök hozzá, hugi. 

- De igen is van, minket is érint a dolog. Meg azt hitted megúszod következmény nélkül? Lehet, hogy elvesztetted az erőd és halandó lettél, de ez csak az egyik fele. A feladat bevégezetlen maradt.

- Más lett a helyzet. 

- Ezt meg hogy érted…? Csak nem ez a csaj miatt?

- Pinku-nak hívják és igen miatta. Apánk viszont elfelejtette az apró betűs részt, hogyha akit meg kéne ölnöm, abba beleszeretek, akkor nincs miről beszélnünk…

- Chh… És mi erről miért nem tudunk? Nem szólt nekünk erről semmit.

- Azt én honnan tudjam? Ő csak magával törődött, és hogy a hatalmon maradjon. Örülhettek ti is, kettőtökre maradt a trón… 

- Sajnáljuk, hogy ez történt,  a csajnak ugyanis halottnak kéne lennie. Mi nem végezhetünk vele. Nem tudjuk mi állt a megállapodásban, de kiderítjük, ha hazudsz, te végzel vele, mi meg veled… Hamarosan újra visszajövünk. – nem is mondott többet, eltűntek. Aku szeméből csak áradt a düh. 

- Aku mi folyik itt…?

- Hallhattad…

- És tényleg volt ez az „apró betűs rész”?

- Nem… De ne aggódj. Úgy intéztem a dolgokat, hogy a javunkra váljon. Nem foglak megölni.

- És ha minden kiderül…? 

- Nyugi… - ajkamra helyezte mutatóujját. Magához húzott, s átölelt. Összebújva lefeküdtünk, s álomba merültünk. Reggel amikor felkeltem ő már javában ébren volt. Nem sokat aludhatott az éjjel. A jó reggelen kívül nem igen szólt hozzám. Nem zaklattam a kérdéseimmel. 

Rettegéssel, félelemmel teltek el a napok, amíg el nem jött a két testvére. A kastélyba vittek minket, nem tudom, hogy miért. 

- Hazug disznó! Véged van! Hogy merted az állítani, hogy nem kell megölnöd? Te kis…

- Hogy? – értelmetlenül nézett Akuma. Biztos volt abban, hogy minden simán, zökkenőmentesen fog menni. Ők csak röhögtek. 

- Ezt a meglepett fejet. Igen, sikerült megijesztenünk téged? Helyes. Inkább félj. Már úgy sem tehetsz semmit se. Nem vagy Démon!

- De igen! Ő az én Angyali Démonom! És szeretem őt, és ő is engem! Nem hagyom, hogy közénk álljatok! – kiakadtam. csak kiabáltam hozzájuk.

- Nocsak, de bátor lett valaki!

- Hagyd őt békén! És igenis szeretem!

- Ami azt illeti tényleg nem tehetünk semmit. Sajnos. Életben hagyunk titeket, a szabályzat miatt. Egymásba habarodtatok… Ilyenkor azt kell tenni ami le van írva. Hagynunk kell titeket békében. Ne feledjétek azt, hogy a „véletlen” folytán bármi megtörténhet. Igaz annak a következményeit nekünk kell elviselni. Ti már megtettétek. Mivel nem akarunk meghalni se és azért a bátyánkat se kívánjuk a pokolba, nem zaklatunk tovább. Többet nem látjuk egymást, remélem. – szempillantás alatt tértünk vissza. Zaklatottak voltunk pár napig. 

- És most hogyan tovább…? – féltem, hogy visszajönnek.

- Nem kell miért félned. Itt vagyok melletted. – két ujjával megfogta az állam, s gyengéden megcsókolt.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.