Demonic Love

Avagy, hogyan lesz szerelmes egy angyali Démon.

 

MÁSODIK FEJEZET

 

Borús idő köszöntött egy szombati reggelen. Nem volt elég a rémálmok, még ez is. Azt a srácot már többször is láttam az elmúlt hetekben. Elég kísérteties, egyik pillanatról a másikra veszítettem szem elől. Úgymond eltűnt a semmibe.  Kíváncsi voltam ki ő valójában. Különös, amióta megjelent, eltűntek a rémálmaim is. Összefüggés lenne a kettő között? Tettem fel magamban e kérdést. 

Hétfőn szokásosan mentem be első órára, reggel 8-ra. Ő is ott volt az épület előtt. Amikor elhaladtam mellette, megint elfogott az a furcsa érzés. Már biztos voltam benne, hogy valami nem evilági dolog történt velem. 

- Pinku! –valaki a becenevemen szólított, de nem Dory hangja volt, más pedig nem nagyon szólított így. Megfordultam, és őt láttam előttem. Megijedtem, remegni kezdtem. Hátrább léptem, de egy oszlop megakadályozott. Elmenekülhettem volna, de a lábaim nem mozdultak. Napszemüveget viselt ami eltakart az arcából, így nem tudtam alaposan megvizsgálni. 

- Végre személyesen! – nem tudom miért mosolyodott el, de hátborzongató volt. Még sosem láttam ilyen alakot. Mintha nem is ember lenne, pedig küllemét tekintve annak nézett ki. – Nem kell tőlem félned. – Hangja mély volt, de nem érdes. Nem mondom, hogy félelmetes, inkább lágy. 

- Ki vagy, és mit akarsz tőlem…? – dadogva jöttem ki belőlem a szavak. Ismét elmosolyodott, de nem mondott semmit, megfogta a vállam és elment. Mire utánanéztem, már el is tűnt.  Órákon nem tudtam figyelni. Jegyzetelés helyett rajzoltam. Próbáltam feleleveníteni őt. Többféleképpen rajzoltam le, de az arcát sehogy se tudtam. Órák után ismét láttam, de most nem volt rajta a napszemüveg. Mivel távol állt tőlem, nem láttam megint az arcát, pedig már nagyon kíváncsi voltam.  Leültem a padra és a jegyzeteimet igazgattam. Egyszer csak egy lap esett le a földre. Lehajoltam, és mire felvehettem volna, Ő már a kezében tartotta azt a lapot, amire lerajzoltam őt többször is. Zavartan felnéztem rá. Nagyokat nyeltem és idegességemben már remegtem.

- Szép rajzok. Ügyes vagy. – Mosolyogva adta vissza a papírt.

- Öhm, köszönöm. – Még mindig féltem tőle. Nem nagyon mertem megszólalni. Amikor leült mellém összerezzentem. 

- Miért reszketsz? Félelmetes lennék?- rám nézett, és mintha megbabonázott volna. Nem tudtam másra nézni, csakis rá.

- Áruld el, hogy ki vagy… - Nehezen jöttek a szavak, és szinte erőltetni kellett, hogy elhagyják a számat. 

- Az nem fontos. Legyen egyelőre annyi elég… - nem mondott többet, csak felnézett a felhős égre. Lehunyta szemét, s egy könnycsepp gördült le az arcán. Semmi remegés nélkül lassan letöröltem. Arca meleg volt, és puha. Alig akartam elvenni a kezemet. Megijedve rám nézett. 

- Valami baj van?

- Nincs semmi. – Többet már nem szólt, csak mélabúsan ült a padon, én meg mellette. Hosszú percek teltek el így, csendben. Míg nem…

- Nem árulhatom el, ki vagyok, a nevemet sem. Még nem. Nevezz, aminek akarsz, találj ki valamit. Ha elérkezik az idő, felfedem igazi énem. – Szomorú tekintettel nézett most rám. Valahogy elmúlt a félelmem. Nem értettem, hogy miért. Azt akartam, hogy vele legyek. Mélyen elgondolkodtam. A furcsa érzés, a folytonos letűnések, a rejtélyes álmok ihletet adtak egy névhez. 

- Akuma. Gondoltam így nevezlek el. – Nem felejtem el a meglepett tekintetét. 

- Hogyan…?

- Mit hogyan?

- A nevem… Még senki sem találta ki. De te mégis. Hogyan? Nem értem.

- Ez a valódi neved? – csodálkoztam, pedig csak ez a név ugrott be a fejembe, mint egy villámcsapás. 

- Igen. – nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy kitaláltam.

- Látom nem vagy boldog ettől.

- Nem akartam, hogy megtudd. Hisz…- Felállt és rám nézett. – Most mennem kell. – Gyors léptekkel elment.

Napokig nem láttam, Álmaimban jelent csak meg, de nem rémálmok képében. Vajon mit titkolt el előlem? Mi az a valami, amitől fél, hogy megtudom? Ő tényleg egy Démon lenne? De azok gonosz lények, akik nem is léteznek. Egyik éjjel álmom volt. Ő volt benne. Fekete szárnyaival egy nagy kopasz fa egyik vaskos ágán ült és a tájat járta át szemeivel. Felém repült szélsebesen. Hirtelen felébredtem. Meg is ijedtem. Ott ült velem szembe. 

- Mit keresel itt? Hogy jutottál be? Á ne is válaszolj. - nagy levegőt véve ültem fel. Nem is mondott semmit. Csak nézett rám. Nem gonoszságot láttam, hanem szomorúságot, meg nem feleltséget, kétségbe esést. – Mond, mi ért vagy itt? Mi a célod velem? – Sose válaszolt, ha róla volt szó.  – Válaszolj, kérlek.

- Nem lehet.

- Miért?

- Mert, azt mondtam!

- Nyugi… Ha nem akarod elmondani. akkor nem kell… Csak furdal a kíváncsiság. 

Ebben a sötétben nem nagyon láttam hosszúkás, ívelt néha kicsit komor arcát. Egyikünk se mondott semmit. Ültünk egymással szemben. Telt, múlt az idő, és kezdett álmosodni. Mosolyogva néztem, ahogy elbóbiskol. Elfeküdt az oldalára. Kivettem a szekrényből egy plédet, s szépen betakartam vele. Nagyon aranyos volt, ahogy aludt. Mintha csak megkönnyebbült volna, egy világ terhét vetette le magáról. Elmenekülhetett a saját világába. Összekuporodva néztem őt egész éjjel. hajnal tájt én is elaludtam. Mikor felébredtem nem láttam őt sehol. Még egy üzenetet sem hagyott maga után. Féltem őt. Nem tudom, mi folyik itt, de úgy vettem észre, hogy ebben ő az áldozat. Szerintem ki akart törni valami alól.  

 

Súgó Még nincs hozzászólás.