Demonic Love

Avagy, hogyan lesz szerelmes egy angyali Démon.

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

Tudtam, hogy valami megváltozott. Más volt, mint eddig. Nem ismerem, sőt… De akkor is, úgy éreztem, hogy valami más rajta, benne. Másképp viselkedett. Az elmúlt pár napban nálunk volt. Nem ment sehova. Nem mondott semmit arról, hogy miért jött, miért maradt itt. Ha róla volt szó, vagy elhallgatott, vagy elterelte a szót. Tudom, fél, hogy elveszít, vagy ilyesmi. Amikor suliban voltam, itthon várt, és ebédet főzött nekem, mikor tanultam, engem figyelt. Le sem vette rólam a szemét. 

- Figyelj csak…- zavarban volt, láttam rajta.

- Hm?

- Anyukád mikor jön haza?

- Nem tudom. Azt mondta, hogy pár nap, aztán még pár nap. Nála sose tudni. Mindig azt mondja, hogy bízik bennem és egyedül hagyhat itthon. De miért kérdezed? – nem értettem. Kitérő kérdés..?

- Hát.. csak azért, hogy meddig maradhatok nálad.. 

- Ameddig akarsz. Anyunak majd előadok valamit. Rizsázásban jó vagyok. Anyámnál. – Kis kuncogás kíséretében…-

- Akkor jó. Örülök. 

- Sejtem, hogy nem erre akartál rákérdezni. – Letettem a tollat és a füzetet és felé fordultam. Elhallgatott, pedig mondana valamit. - Nem erőszakolom ki belőled a választ, csak olyan, hogy is mondjam… titokzatos vagy.

- Az igaz…

- Kérdezek rólad valamit, és eltereled a választ. Mitől félsz?

- Mondtam, nem akarlak elveszíteni… Mindig egyedül voltam és most meg… itt vagy te az életemben… 

- Ezt nem tudtam…

- Honnan is tudhatnád te ezt, hisz’ nem mondok semmit…

- Tudod mit… Nem kérdezősködök. Mesélj magadról akkor, amikor te úgy látod jónak.

- Köszi. – Nem boldog. Miért lenne az?

Tovább tanultam. Elmerültem az új ismeretek mélyébe. Közeledtek a vizsgák, és jól akartam teljesíteni. Sajnos nem sok ideig tartott. Akumán járt az agyam. Eltettem a tanulni valót és elterültem hanyatt az ágyon.

- Na, mi van? Nem megy a tanulás? 

- Nem…

- Min agyalsz akkor? – Tudat alatt éreztem, hogy meg fogja kérdezni…

- Öhm…

- Talán rám…? – zavarba jött, ahogyan én is… Vöröses lett az arcom…

- Nézz rám… - Közelebb ült mellém és megfogta az arcom. Ránéztem.

- Akuma… én…

- Csiit… - fölém hajolt, s hosszú fekete haja vállaimra hullott. 

- Mit… - Nem engedte, hogy szóhoz jussak. Ajkaimra helyezte ujját. Szívem hevesen vert, majd kiugrott a helyéről. Mi folyik itt? Mi ez az érzés? Mi van velem?

- Kicsi, itthon vagy? - Anya mindig a legrosszabbkor ér haza. 

- Igen… - Kis fáziskésés után kimentem hozzá. – Szia, anyu. Hogy, hogy ilyen hamar hazaértél…?

- Nem úgy tűnik, hogy vártál. – felnevetett és egy puszit adott a homlokomra. – Nocsak, valaki van itt?

- Honnan veszed ezt…? – dadogtam, mint egy kisgyerekek, aki titkol valamit és nem meri bevallani az igazat.

- Jó napot! 

- Ó, szervusz, fiam. – Mintha semmi meglepő dolog nem történt volna, anyu semmi idegesség nélkül üdvözölte Akumát.

- Ööö, anyu ő itt…

- Akuma. – szokásosan a szavamba vágott… Udvariasan bemutatkozott.

- Isten hozott nálunk.

- Köszönöm.

- Anyu, az a helyzet, hogy… Itt maradna nálunk egy ideig, ha nem bánod…

- Csak nem bepasiztál, míg távol voltam?

- Anyu! – ha most nem voltam rákvörös, akkor soha. Anyu csak nevetett.

- Jól van, menjetek. Nem zaklatlak titeket. – Otthagyott minket, sok dolga akadt. Szót fogadtunk és már ott se voltunk.

- Kedves anyukád van.

- Ó, hát, köszi.

- De tényleg.

- Aha, az…

- Most miért vagy ilyen…?

- Megzavart, nem vetted észre…?

- Ó tényleg. Talán jobb is. Nem tudom, hogy…

- Hogy mi folyik itt, igazam van.? - kuncogtam, próbáltam jó kedvre deríteni.

- Mi ilyen vicces?

- Ez az egész. – Nem bírtam ki, szakadtam a röhögéstől. Elkezdem csikizni őt, hátha attól kicsit elengedi magát. Miből persze az lett, hogy én lettem az áldozat. Jót mókáztunk. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy jól érezze magát, jó kedve legyen. Úgy láttam ez sikerült is. 

Este nehezen tudtam elaludni. Mint minden éjjel, ő, ahogy letette a fejét, mély álomba merült. Csak úgy tudtam elaludni, hogy majdnem hozzábújtam. Közel, nagyon közel feküdtem mellette. Másnap arra ébredtem, hogy hanyatt fekszik, én pedig a mellkasán.