Demonic Love

Avagy, hogyan lesz szerelmes egy angyali Démon.

 

HATODIK FEJEZET

 

A nap legnagyobb részét alvással töltöttem. Álmaim tele voltak sötétséggel, és az árnnyal. Nem voltam jobban, sőt. Ami azt illeti ennyire beteg még nem voltam. Lázam már a felső határt súrolta, vert a hideg. Alig ettem, inni se nagyon. A tetejébe volt egy elég ijesztő álmom. Akuma volt benne és az árny. 

- Öld meg!

- Miért tenném?

- Ha nem teszed meg, a saját kezemmel ölöm meg! Sőt. Még az is lehet, hogy téged is. Amit nem szívesen tennék meg, hiszen a fiam vagy. 

- Apám… Rendben. Megteszem. 

Riadtan ébredtem fel. Az ágyam előtt ott állt az árny és gonoszan felnevetet, majd eltűnt. Nem képzelődtem. Ott volt, láttam, halottam, éreztem minden porcikámban. Összekuporodtam, s magamra húztam a takarót. Újból féltem. Sokkolt ez most. Nem tudtam, mihez kezdjek ezután. Akuma… maga a Démon. Kihasznált… 

Telt, múlt az idő. Valahogy kilábaltam a betegségből, s újra mehettem suliba. Nem érdekelt már semmi. Újból a régi életemet éltem, a megszokott hétköznapok. Örültem ennek, mégis tele voltam rettegéssel, hogy egyik nap eljön, s végez velem. Ami még ehhez hozzá tett, azok a rémálmaim. Minden éjjel. Elaludni se akartam már. 

Tanuláshoz készülődtem, egy délután. Félbeszakított egy kopogás az ajtómon.

- igen? – odafordultam, s remegtem, mint a nyárfalevél.

- szia. Hé, mi a baj? Nem is örülsz? - Odajött hozzám, s a vállamra tette a kezét.

- Ne érj hozzám! – hisztérikusan kiabáltam rá, és eltoltam őt magamtól. Nem tudtam már tisztán gondolkodni.

- Pinku..

- Soha többé ne hívj így! – záporoztak a könnyeim… - Menj innen! Soha többé nem akarlak látni! Menj innen! Menj! Tünés! – kezeimmel eltakartam az arcom és sírtam. 

- Mit tettem…?

- Még te kérded? – Felnéztem. A szemeim már vörösek voltak. Düh, szomorúság, félelem áradt belőlük. – Becsaptál! Érted! Kihasználtál! Gyűlöllek! Keress mást, akit, akit… – nem tudtam folytatni. Forgott velem a világ, s összeestem. Fel akart segíteni, de nem hagytam. – Mondtam már, hogy tűnj el, az életemből is! – nem kellett többször megismételjem. Dühödten, szomorúan hagyta el a szobámat, becsapva maga után az ajtót.

Nem keresett fel az óta. Minden nap rám jött a zokogás, ami minimum fél órán át vagy akár egy órán át tartott, vagy tovább. 

Egyik éjjel megint velük álmodtam. Szinte ugyan azt. Meg akarnak ölni. Már nem is csodálkoztam, hiszen démonok, vagy mik. Vissza akartam kapni a régi életemet. Ez viszont lehetetlennek bizonyult. Akuma ezen az éjjelen eljött. Mélyen aludtam, semmit sem sejtve. Mellettem ült, s nézett. Le sem vette rólam a tekintetét. Nem volt jó állapotban. Egy meleg puszit nyomott a homlokomra. Erre felébredtem.

- Akuma…?

- Én vagyok… - mielőtt hisztérikus rohamba törtem volna ki, eltakarta a számat, s simogatásával lenyugtatott, már ha ezt annak lehetett nevezni. – Amit álmodtál, az a valóság. De figyelj most rám! Neked sosem hazudtam, soha! Apámnak igen. Jelenleg nem lát, nem is hall minket egy rövid ideig. Ő csalt minket csapdába. 

- Nem hiszek neked… 

- Ne mond ezt kérlek…

- Mondj egy okot, amiért hihetek neked, egy okot mondj!

- Te vagy a legfontosabb az életemben, szerinted élnél, ha nem így lenne?

- Szerinted ez egy nyomós érv…?

- Nem tudom… De igaz. És az is.. hogy nem lennék itt, ha ez nem így lenne. Bevallom eleinte tényleg az volt a szándékom, hogy… tudod mi… De mikor megláttalak ott a padon és a rajzod leesett én pedig felvettem… Nem tudtam már megtenni a feladatot, amit rám bíztak… Rabul ejtettél. 

- Most.. mit válaszoljak erre…? – csönd lett. Ültünk egymás mellett az ágyon. Össze voltam zavarodva. Akartam őt, meg nem is. 

Egyik pillanatról a másikra szenderedtem el. Reggelre már nem volt sehol. Aznap az ágyat nyomtam. Gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Lehunytam a szemem, s mire kinyitottam egy kastélyban találtam magam, mint a legelső álmaim egyikében. Mindketten ott voltak. Akuma csodálkozottam nézett rám, majd apjára szegezte tekintetét.

- Miért hoztad ide?!

- Talán baj, ha látja, hogy megöllek?

- Chh…

- Akuma… - odarohantam hozzá – Mi folyik itt?

- No lám… a kis csitri.

- Ne merészeld így hívni!

- Ugyan miért? Tán megtiltod? – megint az a gonosz nevetés…-

- Menj hátrébb… - karjával eltolt magától – 

- Nem megyek el! Akuma én…

- Nem akarom, hogy bajod essen, menj már!

- Aku…

- Ne mondjam még egyszer! – szót fogadtam, és félresiettem – 

- A kis turbékoló párocska, milyen megható.

- Fogd be! Ha engem, vagy őt megölsz, neked is véged.

- ha-ha-ha! – nem hitt Akumának. Pedig kellett volna.

- Hát jó. – Egy szempillantás alatt letűnt, s apja mögött termett, s egy kardot szorított a nyakához. – ha megöllek, elveszítem minden erőmet, s halandó leszek, de ha meg nem, így is úgy is meghalsz!

- Ezt meg hogy érted!

- Hát így! – egy kardrántással lefejezte apját, aki holtan esett össze. Akumát fénycsóvák vették körbe, szinte nem is lehetett látni mást. Miután eltűnt a fény, a földön feküdt, eszméletlenül. Odasiettem hozzá.

- Akuma! Ébredj! Hé! – kicsit megpofozgattam, hogy magához térjem. Pár perc elteltével kinyílott a szeme. – Mi történt…?

- Pinku, én… - arcomra tette a kezét – sajnálom…

- Aku… - segítettem neki felülni – akkor most…

- úgy tűnik halandó lettem…

- Miért tetted ezt? Megölhettél volna!

- Akkor utána magamat öltem volna meg… - nagyot sóhajtott, s szorosan átölelt. – Veled akarok lenni.

- Én meg veled… és, hogy jutunk haza?

- Nyugi. Hunyd le a szemed. Ez az utolsó, amit még megengednek, hogy hazamenjünk. – pillanatok alatt a szobámban voltunk. Nem fogtam fel mi történt. Egymással szemben feküdtünk az ágyon, nem beszéltünk, nem nevettünk, csak csendben néztük egymást.